Koelhó Pál és az influencerek
Ki mondja meg mi a trend? Ki segít ki a lelki gödörből? Egy-egy jól beállított, filterezett kép segíthet-e nekünk, hogy mi is menők/trendik/divatosak legyünk? Elég néhány motivációs mondat, szép betűtípusokkal szedve, hogy kiláboljunk a válságainkból?
Szerintem nem nehéz a válasz: egyértelműen nem elég. Hiszen a trend nem csak fényképekből áll, és amikor elhagyott a szerelmünk, vagy meghalt a nagymamánk csak a sírás segít, nem a motivációs táblácskák. Mindezt az emberek nagyobbik része csípőből tudja, ennek ellenére soha nagyobb hatással nem voltak az úgynevezett influencerek a vásárlási szokásainkra, vágyainkra és tetteinkre, lelki életünkre, mint manapság, és soha nem látott mennyiségben ömlenek ránk az instant koelhói bölcsességek. Valaki nyilvánvalóan fogyasztja ezeket a tartalmakat, igényli őket, különben nem lennének. Vagy nem lenne belőlük ennyi.
Mi az, ami miatt inkább fordulunk a netes gurukhoz, mint hús-vér emberekhez (értem ezt úgy, hogy olyanokhoz, akikkel személyesen találkozunk, beszélünk)?
Magányosak vagyunk. Nincs emberünk, aki mellettünk lenne, aki meghallgatna bennünket, aki biztosítana róla, hogy nincs baj, néha mindenki maga alatt van, néha mindenki csúnyának látja magát, és nem csak gazdagok és sikeresek élnek a világban. Egyedül vagyunk, akkor is, ha van családunk.
Sokan alig találkoznak barátaikkal (ha egyáltalán megmaradtak a barátságaik az élet nagy taposómalmában), családjuktól elidegenedtek. Munkám során gyakran hallok családi viszályokról, és itt nem csak a klasszikus anyós-meny ellentétekre gondolok. Testvérek és sógornők utálják egymást kitartóan, vagy irigylik a másik esetlegesen jobb, vagy jobbnak tűnő anyagi helyzetét. Sőt, már nyilvános posztban megosztott válási hajtépést is volt szerencsém olvasni a fészbúkon.
Mi kényszeríti az embereket, hogy kvázi idegeneknek tárulkozzanak ki? Magányosak. Nem hallgatja meg őket (már) senki. Ebben az állapotukban bizony igazán kiszolgáltatottak lesznek, szeretnének megoldást találni a gondjaikra. Azt nyilván a legtöbben belátják, hogy például az anyagi lehetőségeik nem fognak egykettőre megoldódni, de azt gondolják, hogy még érezhetik úgy, hogy minden rendben van. Ekkor jönnek a nyilvános nyaralási album megosztások, ahol úgy látszik, minden a legnagyobb rendbe van, van pénz, van boldogság. Ekkor jönnek a motivációs mondatok, szép fényképek közepette, amelyek arra hivatottak, hogy lelkesítsenek, de egyúttal üzenetet is hordoznak a külvilág felé: így érzem magamat most. Engem elszomorít, amikor ilyeneket látok, mert az illető magányosságát látom benne, aki a klasszikus "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" elvet valósítja meg, talán nem is tudatosan. Szüksége van a lájkokra, a kis hozzászólásokra, mert.... Mert erre mindenkinek szüksége van! Mert egy nagyon mély, alapvető emberi igénye van, az, hogy tartozzon valakihez, hogy valaki szeresse és ő is szeressen. Az ember nem magányos lény, valódi énjét csak másokban találja meg. Abban, ahogy őrá a másik reagál, a másik visszajelzéseiből tudja megismerni saját magát. S ez vice versa.
Amikor nekiállunk követni valakit az instán, vagy máshol, akkor érezhetjük úgy, hogy életünk része lett az illető. Főleg ha olyan valakit követünk, aki szinte teljes bepillantást enged az életébe (ami természetesen tökéletes), természetesen csak külsőségekben. Mert ez a gáz itt! Nem, nem vagyunk az influencerek életének részesei, és ők nem mutatják meg az igazi életüket. Mutatnak valamit, és talán ők maguk is azt képzelik, hogy ilyen az életük, de amit látunk az egy megcsinált világ. Beállított, filterezett, százszor fotózott világ. Mondjuk ki: hazugság. Ha azt látjuk, hogy kedvenc véleményformálónk mennyire oda van X samponért, vagy Z-ben nyaral, mert az a szálloda milyen szuper, akkor akár gyanakodhatunk is, hogy az X márka küldte neki a sampont, és a Z hotel ingyen nyaraltatta őt és családját. Vajon miért? Reklám miatt. Igen, sokan tisztában vannak ezzel az agyukban, mégis, az marad meg bennünk, hogy kedvencünk szereti az X márkát, és a Z hotel mennyire király lehet, menjünk oda mi is. S itt a lényeg megint csak az, hogy szüksége van mindenkinek emberre, akinek a véleményére adhat. A klasszikus eset az volna, ha megkeresné a kérdéseivel a hozzáértő szomszédját, családtagját, munkatársát, és megbeszélné vele a dolgait. De nincs házastárs, nincs szomszéd és munkatárs, vagy egyszerűen egyszerűbb az internetet böngészni. Egyedül. Magányosan.
Mozgalmat kellene indítani a valódi kapcsolatok helyreállításáért, a valós beszélgetésekért a valós térben.
Szerintem nem nehéz a válasz: egyértelműen nem elég. Hiszen a trend nem csak fényképekből áll, és amikor elhagyott a szerelmünk, vagy meghalt a nagymamánk csak a sírás segít, nem a motivációs táblácskák. Mindezt az emberek nagyobbik része csípőből tudja, ennek ellenére soha nagyobb hatással nem voltak az úgynevezett influencerek a vásárlási szokásainkra, vágyainkra és tetteinkre, lelki életünkre, mint manapság, és soha nem látott mennyiségben ömlenek ránk az instant koelhói bölcsességek. Valaki nyilvánvalóan fogyasztja ezeket a tartalmakat, igényli őket, különben nem lennének. Vagy nem lenne belőlük ennyi.
Mi az, ami miatt inkább fordulunk a netes gurukhoz, mint hús-vér emberekhez (értem ezt úgy, hogy olyanokhoz, akikkel személyesen találkozunk, beszélünk)?
Magányosak vagyunk. Nincs emberünk, aki mellettünk lenne, aki meghallgatna bennünket, aki biztosítana róla, hogy nincs baj, néha mindenki maga alatt van, néha mindenki csúnyának látja magát, és nem csak gazdagok és sikeresek élnek a világban. Egyedül vagyunk, akkor is, ha van családunk.
Sokan alig találkoznak barátaikkal (ha egyáltalán megmaradtak a barátságaik az élet nagy taposómalmában), családjuktól elidegenedtek. Munkám során gyakran hallok családi viszályokról, és itt nem csak a klasszikus anyós-meny ellentétekre gondolok. Testvérek és sógornők utálják egymást kitartóan, vagy irigylik a másik esetlegesen jobb, vagy jobbnak tűnő anyagi helyzetét. Sőt, már nyilvános posztban megosztott válási hajtépést is volt szerencsém olvasni a fészbúkon.
Mi kényszeríti az embereket, hogy kvázi idegeneknek tárulkozzanak ki? Magányosak. Nem hallgatja meg őket (már) senki. Ebben az állapotukban bizony igazán kiszolgáltatottak lesznek, szeretnének megoldást találni a gondjaikra. Azt nyilván a legtöbben belátják, hogy például az anyagi lehetőségeik nem fognak egykettőre megoldódni, de azt gondolják, hogy még érezhetik úgy, hogy minden rendben van. Ekkor jönnek a nyilvános nyaralási album megosztások, ahol úgy látszik, minden a legnagyobb rendbe van, van pénz, van boldogság. Ekkor jönnek a motivációs mondatok, szép fényképek közepette, amelyek arra hivatottak, hogy lelkesítsenek, de egyúttal üzenetet is hordoznak a külvilág felé: így érzem magamat most. Engem elszomorít, amikor ilyeneket látok, mert az illető magányosságát látom benne, aki a klasszikus "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" elvet valósítja meg, talán nem is tudatosan. Szüksége van a lájkokra, a kis hozzászólásokra, mert.... Mert erre mindenkinek szüksége van! Mert egy nagyon mély, alapvető emberi igénye van, az, hogy tartozzon valakihez, hogy valaki szeresse és ő is szeressen. Az ember nem magányos lény, valódi énjét csak másokban találja meg. Abban, ahogy őrá a másik reagál, a másik visszajelzéseiből tudja megismerni saját magát. S ez vice versa.
Amikor nekiállunk követni valakit az instán, vagy máshol, akkor érezhetjük úgy, hogy életünk része lett az illető. Főleg ha olyan valakit követünk, aki szinte teljes bepillantást enged az életébe (ami természetesen tökéletes), természetesen csak külsőségekben. Mert ez a gáz itt! Nem, nem vagyunk az influencerek életének részesei, és ők nem mutatják meg az igazi életüket. Mutatnak valamit, és talán ők maguk is azt képzelik, hogy ilyen az életük, de amit látunk az egy megcsinált világ. Beállított, filterezett, százszor fotózott világ. Mondjuk ki: hazugság. Ha azt látjuk, hogy kedvenc véleményformálónk mennyire oda van X samponért, vagy Z-ben nyaral, mert az a szálloda milyen szuper, akkor akár gyanakodhatunk is, hogy az X márka küldte neki a sampont, és a Z hotel ingyen nyaraltatta őt és családját. Vajon miért? Reklám miatt. Igen, sokan tisztában vannak ezzel az agyukban, mégis, az marad meg bennünk, hogy kedvencünk szereti az X márkát, és a Z hotel mennyire király lehet, menjünk oda mi is. S itt a lényeg megint csak az, hogy szüksége van mindenkinek emberre, akinek a véleményére adhat. A klasszikus eset az volna, ha megkeresné a kérdéseivel a hozzáértő szomszédját, családtagját, munkatársát, és megbeszélné vele a dolgait. De nincs házastárs, nincs szomszéd és munkatárs, vagy egyszerűen egyszerűbb az internetet böngészni. Egyedül. Magányosan.
Mozgalmat kellene indítani a valódi kapcsolatok helyreállításáért, a valós beszélgetésekért a valós térben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése