Siker? Sikertelenség?
Gyakran kerülök szembe azzal, hogy az emberek sikeresek szeretnének lenni, s egyúttal félnek a sikertelenségtől, lúzerségtől. De ki a sikeres és ki a lúzer? Sikeres az, aki sokat keres? Lúzerek azok, akiknek nincs karrierjük? Vajon irigyelnünk kell azokat, akiknek a "hobbijuk a munkájuk", vagy azokat, akinek a garázsában BMW áll? Honnan lehet tudni, hogy valaki sikeres? Az instagram profilja, vagy a facebook képei elárulják? Az egyetemi professzor a sikeres, vagy a sales igazgató?
Megannyi kérdés, megannyi nézőpont. Olybá tűnik fel előttem, hogy lassan mindegy, hogy mit csinálunk, milyen minőségben, a lényeg az, hogyan tálaljuk. Sőt: tálaljuk-e egyáltalán valahogy. Ha nem mutatjuk meg magunkat a virtuális világban, akkor nem látszódunk. Ha vacak minőségű képeket teszünk ki aktuális alkotásunkról, akkor senki nem fog ránézni sem, holott lehet, hogy a horgolt nyulunk van olyan jó minőségű (esetlegesen jobb is), mint Gizikéé, csak ő ügyesebb fotós.
Valahogy így van ez mindennel. Amikor én felmondtam a munkahelyemen, melynek több oka is volt, kaptam furcsa, értetlenkedő, már-már számonkérő kérdéseket, hogy hogyan is gondoltam ezt? Mi lesz a családdal? Hogy fizetjük a hitelt és mi lesz a nyugdíjammal? Rájöttem, hogy másként kell előadnom az ügyet, ha azt akarom, hogy nyugtom legyen. Azt mondtam tehát, meglehetősen végleges hangsúllyal, hogy a család azt a döntést hozta, hogy otthon maradok, mert ez a gyerekek érdeke. Ezzel mindenki egyetértett, s bátornak kiáltottak ki a lépésem miatt, nem pedig felelőtlennek. Pedig én (a horgolt nyúl) ugyanaz voltam, csak nem fedtem fel minden érvemet a maguk provokatív valóságában.
Azóta is gyakorlom ezt a technikát, ha szeretném megőrizni a magabiztosságomat. Nekem például nincsen jól fizető munkám. Van két munkám is, de egyik sem fizet túl jól. Ellenben szeretem őket csinálni, örömmel járok be a munkahelyemre, úgy látom, a helyemen vagyok és hasznos dolgokat teszek, ami mások javát szolgálja. Ezért igyekszem ezeket a vonásokat hangsúlyozni, amikor szóba kerül a munkám. Ugyanakkor sajnos gyakran fog el rossz érzés, amikor azt látom, hogy mások ugyanannyira kielégítő munkát végeznek (mármint az ő számukra kielégítőt), mint én, de sokkal több pénzt keresnek vele. Ilyenkor bizony néha még irigy is vagyok, és meginog az önbizalmam is. Arra gondolok, hogy talán nekem is valami sokkal jobb ötlettel kell előállnom, valami nagyobb dobással. Ezek nehéz pillanatok. Egyrészt, mert nyilván rosszul érzem magam miattuk, másrészt mert nem tudok előállni semmilyen nagyobb dobással. Józanabb pillanataimban tudom, hogy nem is kell előállni semmivel nekem. Élveznem kell azt, amim van, és ha nem figyelem annyira mások életét, akkor tudom is élvezni a sajátomat. Ráébredtem, hogy mindent sokkal inkább a helyén tudok kezelni, ha nem foglalkozom mások magamutogatásával, hanem a saját dolgaimra figyelek.
Megannyi kérdés, megannyi nézőpont. Olybá tűnik fel előttem, hogy lassan mindegy, hogy mit csinálunk, milyen minőségben, a lényeg az, hogyan tálaljuk. Sőt: tálaljuk-e egyáltalán valahogy. Ha nem mutatjuk meg magunkat a virtuális világban, akkor nem látszódunk. Ha vacak minőségű képeket teszünk ki aktuális alkotásunkról, akkor senki nem fog ránézni sem, holott lehet, hogy a horgolt nyulunk van olyan jó minőségű (esetlegesen jobb is), mint Gizikéé, csak ő ügyesebb fotós.
Valahogy így van ez mindennel. Amikor én felmondtam a munkahelyemen, melynek több oka is volt, kaptam furcsa, értetlenkedő, már-már számonkérő kérdéseket, hogy hogyan is gondoltam ezt? Mi lesz a családdal? Hogy fizetjük a hitelt és mi lesz a nyugdíjammal? Rájöttem, hogy másként kell előadnom az ügyet, ha azt akarom, hogy nyugtom legyen. Azt mondtam tehát, meglehetősen végleges hangsúllyal, hogy a család azt a döntést hozta, hogy otthon maradok, mert ez a gyerekek érdeke. Ezzel mindenki egyetértett, s bátornak kiáltottak ki a lépésem miatt, nem pedig felelőtlennek. Pedig én (a horgolt nyúl) ugyanaz voltam, csak nem fedtem fel minden érvemet a maguk provokatív valóságában.
Azóta is gyakorlom ezt a technikát, ha szeretném megőrizni a magabiztosságomat. Nekem például nincsen jól fizető munkám. Van két munkám is, de egyik sem fizet túl jól. Ellenben szeretem őket csinálni, örömmel járok be a munkahelyemre, úgy látom, a helyemen vagyok és hasznos dolgokat teszek, ami mások javát szolgálja. Ezért igyekszem ezeket a vonásokat hangsúlyozni, amikor szóba kerül a munkám. Ugyanakkor sajnos gyakran fog el rossz érzés, amikor azt látom, hogy mások ugyanannyira kielégítő munkát végeznek (mármint az ő számukra kielégítőt), mint én, de sokkal több pénzt keresnek vele. Ilyenkor bizony néha még irigy is vagyok, és meginog az önbizalmam is. Arra gondolok, hogy talán nekem is valami sokkal jobb ötlettel kell előállnom, valami nagyobb dobással. Ezek nehéz pillanatok. Egyrészt, mert nyilván rosszul érzem magam miattuk, másrészt mert nem tudok előállni semmilyen nagyobb dobással. Józanabb pillanataimban tudom, hogy nem is kell előállni semmivel nekem. Élveznem kell azt, amim van, és ha nem figyelem annyira mások életét, akkor tudom is élvezni a sajátomat. Ráébredtem, hogy mindent sokkal inkább a helyén tudok kezelni, ha nem foglalkozom mások magamutogatásával, hanem a saját dolgaimra figyelek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése